Történetünk

Németh József szintársulata bevonult Egerbe és szombaton megkezdette előadásait a nyári szinkörben. Bizonyos ünnepi hangulat vesz erőt rajtunk, midőn e sorokat írjuk: nem csupán azért, mert a magyar szinművészet azon apostolait üdvözöljük városunk falai között, kik a mieink, a mi szinikerületünk szintársulatának tagjai, hanem azért is, mert a mostani szini-szezónnal a mi nyári szinkörünk fennállásának 20-ik évét tölti be és mert e jubiláris szezón befejeztével a két deczenniumot élt és sok vig estét látott deszkaalkotmány is befejezi rendeltetését, lebontják, hogy helyt adjon a Magyar Athén – mint a hogy szellemes irónk, Maczki Valér dr. Egert nevezte – diszes, modern szini-palotájának. A szinészet ügye Egerben nagy lendületet vett az utóbbi időben. Nem volt a mi közönségünk soha mostoha a szinészet iránt, daczára annak, hogy bizony volt rá idő és nem is egyszer, hogy dédelgető rokonszenvünkkel éppen a szintársulatok éltek vissza mostohán, hanem a mostani hangulat páratlanul áll Eger kultur-történelmében. Ma mindenki szinügy-barát és lelkes hive az állandó szinkör megteremtésének. A szinügyi bizottság állandóan működésben van s a közönség nem riad vissza az áldozatoktól, hogy az egri szinészet állandó hajlékot nyerjen. Ennek a kedvező hangulatnak létrehozásában lapunk is sokat fáradozott és hogy nem sikertelenül, a tények igazolják.

Egri Ujsag, 1903. augusztus 19. (az eredeti helyesírással)

A Színház megnyitása

Eger város közönsége diszes uj hajlékot emelt a magyar szinészetnek a Hunyady-téren, egy körvonalaiban már is szépnek mutatkozó park közepén.

A magyar szinművészet e legujabb temploma augusztus 20-án, Szent István király ünnepén avattatott fel ünnepi hangulattal, de minden külső fény és csillogás mellőzésével. Szivében ünnepelt a közönség s az ilyen ünnep a legméltóbb a Múzsák ünnepéhez, kik a szivekhez szólnak, szivekben élnek s nyomukban bőségesen áradozik a kedély éltető forrása.

Este ½ 8 órakór kigyúlt a szinház összes villany lámpája s a közönség sűrű tömegekben vonult az igazán szép és modern berendezésű nézőtérre, melynek minden legkisebb helyét a szorongásig betöltötte.

A zenekarban felcsendült a Rákócy örökszép szinfoniája s a közönség ünnepies hangulata hazafias mámorban ringatózott. Egyszerre csak felrebben a szinpad függönye s az igazán szép diszletek elénk varázsolják az egri vár „Sötét kapuját” az ismert, kegyeletes Dobó-emlékkel. A hatás leirhatatlan. Jobbról felvonulnak a szinészek a szinpadra. Balla Kálmán társulatának egész személyzete együtt van s kezdetét veszi a prológ, melyet a nagy nevű író, Gárdonyi Géza írt erre az ünnepi alkalomra hazafias lelkülete, irói ihlete egész melegével. Egy-két szó bevezetőnek s a szintársulat a zenekar kisérete mellett a Hymnuszt énekli. A közönség óriási sokadalma feláll az ülőhelyekről s igy hallgatja a szivek mélyeig járó nemzeti imát. Ezután folytatódik az előjáték. Dobó felkel rideg kőágyáról s elmondja azokat a lelkes szavakat, melyeket Gárdonyi nagy lelke sugalt s melyeket lapunk tárcájában olvashatnak olvasóink. A gyönyörü jelenetet a Szózat éneklése zárta be, melyet szintén a szintársulat összes személyzete adott elő a zenekar kiséretében.

Ez ünnepi előjátékot 10 percnyi szünet követte, mely idő alatt a szinpadon felállitották a diszleteket az ünnepi előadáshoz, a közönség pedig szemlét tartott az uj szinház belső berendezése felett.

Az ünnepi darab Dobsa Lajos: István, első magyar király cimű 5 felvonásos szomorujátéka volt. Régi darab, de alkalomszerünek gondolta a szinügyi bizottság, mely ezt a megnyitó előadást rendezte s előkeresték e történelmi drámát a feledékenység homályából.

Az Egri Ujság tudósítása (az eredeti helyesírással)

Gárdonyi Géza: Előjáték

(az Egri Színház megnyitására 1904. augusztus 20-án)

Személyek:

• Dobó
• Egy kovács
• Egy másik iparos
• Egy honvéd
• Színészek

(A szín a Sötétkaput ábrázolja. Éj van, holdfénytől kissé világos. A szín közepén a rácsozat mögött Dobó síremléke éppugy mint a várban, de a homályban alig látszik.)

Oldalt a padon honvéd ül és alszik.

(Lent valahol igen távol cigánybanda játszik, eleinte csak egyes hangok verődnek a szinházba igen halkan.)

KOVÁCS: E! Nézd mán ezt a honvédet: elaludt.

MÁSIK IPAROS: Ezt bizony elnyomta az álom. De költsük fel, mert vasba teszik, ha reggel megy haza. (Megérinti.) Hé, vitéz ur!

HONVÉD (fölretten): Ki az?

KOVÁCS (a honvédhez): E! Te vagy itt Marci?

HONVÉD: Én vónék. Tyű, de elaludtam! (Az ébredő inas mozdulatai.) Hát téged mi szél hordoz itten ilyen későn?

KOVÁCS: Idelent mulattunk a komámmal a vendéglőbe, oszt színészek is vótak ottan a szomszéd asztalnál. Oszt azt beszélték, hogy aszongya az egyik: Szép hódvilágos este van fiúk, gyerünk fel a várba.

MÁSIK IPAROS: Már jönnek is.

KOVÁCS (a honvédhez): Tudod, az ilyen színésznép vagy szaval, vagy danol, de mindig csinál valami szépet, oszt itt ingyen is hallhatjuk.

HONVÉD (teljesen föleszmélve. Megnézi a zsebóráját): Tyű a rézből vert Ponciusát!

SZINÉSZEK (a lejtőn erszkednek le balról).

KOVÁCS: Nem erre kellett volna urak.

ELSŐ SZINÉSZ: Most már mindegy.

MÁSODIK SZINÉSZ: Kár, hogy jobban nem láthatjuk. Nem lehet bemenni? (A kapu kilincsét nyomogatja.)

HONVÉD: Be lehet. Éppen én vagyok ennek a kapunak a Szent Pétere itten. Mer ez olyan bagazin-féle is, tetszik tudni. (Kinyitja és széttárja a kaput. A kovácshoz:) Te, koma, csak hagyjátok benn a kulcsot. Majd reggel megtalálom. (El balra sietve.)

A Holdfény rásüt a Dobó-emlékre. A színészek leveszik a kalapjokat és az emlékre mélázva, csendben állnak egy szinpadi percig.

ELSŐ SZINÉSZ (elmerengve): Az elmult századok lehellette érinti arcomat, úgy érezem. Köszöntlek téged, porladó oroszlán!

MÁSODIK SZINÉSZ: Koszorút kellett volna hoznunk.

HARMADIK SZINÉSZ: Ha ő nem állott volna kemény lábbal, ezeken a megbarnult köveken, ma nem beszélnénk itten magyarul.

NEGYEDIK SZINÉSZ: Fiúk, ha már nem hoztunk néki koszorút, tiszteljük meg emlékét egy dallal. Hisz voltaképp a dal is koszorú.

Eléneklik a Himnuszt (ismétlés nélkül). A dal befejező részét, (Megbünhödte) halkan, hogy a toronyóra távoli kongása hallható legyen.

DOBÓ (fölül)

Egy percnyi csend. A toronyóra halk kongásai még hangzanak. A távoli cigánybanda alig hallhatóan ismétli a himnusz második felét.

DOBÓ (maga elé): Óh mily szép ébredés! De micsoda bűbájos dal költ fel ez éjszakán? (A színészekhez): Mi dal ez, mondjátok, hogy erejétől a porrá vált szív is életre kél?!

ELSŐ SZINÉSZ (szent rémülettől dermedt arccal): A magyar Himnusz, kapitány uram.

DOBÓ: Magyar Himnusz? Hát él még a magyar?

Kezét a homlokán lassú mozdulattal átsimítja, mint mikor még nem tiszta az ember feje az álomtól. Lábát leeresztve ül a kövön, kezében lándzsa.

Hát hogyne élne – mit is kérdezek! Ezer év óta feni a kardot és a tőrt a magyar ellen Kelet és Nyugot. De a magyart sohse találják szíven: mert az Isten keze takarja azt! (Leáll.) Miféle szerzet vagytok ti, barátim?

A banda mihelyt elvégezte a Himnuszt, a Szózatban folytatja, de csak halk zümmögéssel mindvégig, migcsak a kárpit le nem gördül.

ELSŐ SZINÉSZ: Színészek vagyunk, kapitány uram.

DOBÓ: Színész? Mi az? Az én időmben nem ismertünk ilyen foglalkozást.

ELSŐ SZINÉSZ: Azon időben, kapitány uram, komédiás volt a színész neve.

DOBÓ: Így már tudom.

ELSŐ SZINÉSZ: A színészet kijött a klastromiskolák fala közül, S külön házakban és templomszerű szép palotákban játssza, tükrözi a tarka élet változásait. A könyvekben aluvó gondolat kiszáll és testet ölt a színpadon. Amit a költő álmodott csupán, élő, beszélő valósággá válik.

DOBÓ: Értem. És szívem szinte fölhevül. A művészet a békesség virága: romok kövén felzöldülő borostyán. S most a fennuralkodó planéta hazám egén a Béke csillaga. Nem tapossák a mezőt harci mének, s nem veri fel az éjszakáknak csendjét az ellenséges kürtök szózata. Kiállok olykor holdvilágos éjjel a várfokra, és elmerengve nézem, miként épül és terjed lent a város.

Hajdan a vár volt nagy, és a város kicsiny. A köveket alulról ide hordták: s magasodott a vár, fogyott a város. Aztán hogy elmultak a viharok, a kövek innen visszatértek ismét, s fogyott a vár, emelkedett a város. Így szép, így jó. Te kovács vagy, ugy-e?

KOVÁCS: Az vagyok uram.

DOBÓ: Én mellettem is voltak kovácsok, derék hős fiuk, kiknek üllőjén kardok vasa csengett. Verj te kapát most a kardok vasából s ekét a páncélból az egri földnek. S amíg körül az Isten-áldás zöldül a hegyeken s az almagyari rónán ti szinészek, a nyugvó egri népnek emeljétek fel gondolatait. Emeljétek fel érzésben őket a művészetnek hattyuszárnyain egy magasztosabb lelki tartományba, ahol a földi pornak nyoma sincs.

Játszátok el a nagy küzdelmeket, amik minékünk igaziak voltak! játszatok harcot, hogy lássák a békét! játszatok gyászt, hogy tudják mi az élet! s játszatok örömet, hogy gondjaikra égi sugár derítsen szép szivárványt.

Elmult időknek szellemképe, én nyugodni térek. S tovább álmodom, hogy a vérből, mely e falakra omla, rózsák fakadnak az újult századokra, s én porladozva márványágyamon, Eger virágzásáról álmodom!

(Kárpit.)

Október 23-án Gárdonyi Géza előjátéka (ugyanaz a „Dobó István szelleme”, mint amelyet 1904. augusztus 20-án bemutattak) után Gárdonyi: Annuska című darabját láthatta a közönség. Az épület ekkor vette fel az író nevét.

Kezdődjék a játék!

Ma nyitja kapuit az Egri Gárdonyi Géza Színház és stílszerűen, szép és nemes érzésektől vezérelve Gárdonyi: Annuska című színművével örvendezteti meg közönségét. A megnyitó s az azt követő előadások közönsége, a város, megyénk dolgozói egyszerű, nemes gráciával – amilyen egyszerű és nemes csak a dolgozó ember tud lenni – ül le a helyére, örvendezik a színészek játékán, sír és nevet, lelkesedik és tapsol – egyszóval birtokába veszi a színházat. Hetek, hónapok óta készülődtek a színészek, s a közönség egyaránt erre a bemutatóra. A város. a megye közügyévé vált, hogy Eger állandó színházat kap, de rögtön tegyük hozzá: magánüggyé is. Azelőtt is volt Egernek színháza, ezt bizonyítják a régi újságcikkek is: az „Eger” című lap például 1930. július 6-án a következőket írja a „Szökik az asszony” című operettről: „Tegnap este Balázs István vendégfelléptével mutatta be a Városi Színház Kardos és Harmath slágeroperettét. Nyári operettrevű, látványosság, vagy amit akarsz. Sokat adott a nemnek, tarka volt, muzsikája sok helyt bájos és vidám.” Átlapozva az említett újság lapjait 1930. júniusában s júliusában az Egerben tartózkodó debreceni társulat a következő darabokat adta: „Miss Amerika, Tomi és Társa, Két lány az utcán, Szökik az asszony, Rézágy, Matyika színésznő szeretne lenni” stb. Ugye, ehhez nem kell kommentár. S ez megkímél bennünket attól, hogy mindezt mi mondjuk el. … S most nagyon örülünk, s nagyon büszkék vagyunk új, állandó színházunkra. Nem apátlan-anyátlan árvák már a színház dolgozói sem, együtt fejlődtek, nőttek az egész dolgozó néppel. Munkájuk most lett igazán hivatás, mert érzik: most érdemes Magyarországon színésznek, embernek lenni. Érzik, mert anyjuk helyett anyjuk lett a nép, a közönség, amely máris barátságot kötött velük itt a városban, s velük együtt élte át a megnyitót megelőző kellemes izgalmakat, s tapsol ma önfeledten, egybeforrva a művészek játékával. De érzik hivatásuk nagyszerűségét azért is, mert tudják, s látják, hogy államunk, mely apjuk helyett apjukká vált, igazi apai büszkeséggel s jósággal támogatja őket. A párt javaslatára, s segítségével szervezték a színházat, újították fel az épületet egymilliós költséggel, s talán prózainak tűnik, de mi egriek tudjuk, milyen nagy dolog: a tanács lakást biztosított a színészek számára. A multban Völker József színigazgató Egerbe akart jönni társulatával, Eger város tanácsa a következő levéllel válaszolt: „Mivel Eger városában… a nemesek tavasszal birtokaikon vannak, nem tanácsos, hogy egy színigazgató a városba jöjjön, mert vállalkozása kudarcot vallana. Ezért a tanács, sajnálattal bár, de mégis kénytelen az engedély megadását megtagadni.” Hát most „tanácsos” volt, hogy ide jöjjenek Egerbe. Igaz, a nemesek 1945 tavaszán ismét elköltözködtek, de nem a birtokaikra, hanem a birtokairól. Most a dolgozó nép a közönség. S mi, télen-nyáron s tavasszal is színházba akarunk járni, jó darabokat látva, szórakozva tanulni. A vállalkozás most nem vall kudarcot. De ehhez komolyan hozzá kell járulniuk a színház dolgozóinak is. Soha sem felejtsék: a dolgozó nép gyermekei, de egyben nevelői is. Munkájukkal az ember fejlődését, országunk építését segítik. Mi szép, mi szép, mi szép – A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De amit színpadon – A népnek hirdetünk, – Ne hazudtolja meg – A cselekedetünk. (Petőfi.) Mi eddig is szerető, féltő, de ugyanakkor büszke érzéssel figyeltük a Miskolci Déryné Színház szereplését a vidéki színházak ünnepi hetén. Nagyon örültünk, ha kitüntettek közülük valakit. Lelkesedéssel tapsoltunk előadásaikon, mert úgy éreztük, ők egy kicsit a mieink, egrieké is. S most, hogy igazán a mi színházunk, az Egri Gárdonyi Géza Színház életéről, munkájáról. fejlődéséről lesz szó, ami tőlünk, a közönségtől telik, mindent megteszünk. Ma este kőművesek, villanyszerelők, festők, lakatosok, orvosok, tanárok, tsz-tagok, szőlősgazdák, iparosok, SZTK tisztviselők elegánsan, ünneplőbe öltözve, feleségeikbe karolva bemennek a színházba megnézni, meghallgatni benneteket. Kezdődjék hát elvtársak, mondjátok el messze csengő, szép hangotokon, milyen szép a mi életünk, s hogy még szebb legyen, még több üzem, lakás, kenyér. s színház legyen hazánkban, érdemes élni, dolgozni, harcolni.

Sima Andor, Népújság

Búcsú az Egri Színháztól

A Gárdonyi Színház művészei – a színi évad utolsó előadásaként – 1961. június 30-án a Denevér című operettet adták elő. A darab végén, amikor összecsapódott a bársonyfüggöny, a hálás közönség nagy tapssal köszöntötte az ismerős színészeket. Azután lassan kiürült a nézőtér, eloltották a villanyokat – csend borult az épületre.

Az öreg színház magára maradt.

Akkor még nem gondolta senki, hogy ez az előadás volt az utolsó, amelyik elhangzott a több mint fél évszázados falak között. Azóta megjött az Országos Tervhivatal hozzájárulása,hogy átalakíthatjuk, bővíthetjük az egri színházat. Megváltozik itt minden. Ezek után talán illik is, talán jól is esik elbúcsúzni attól az épülettől, amelyik olyan sokáig Eger kultúrájának egyik kedvelt központja volt.

A múlt század hetvenes éveinek elején vetődött fel Egerben az állandó színház gondolata. Azelőtt a hozzánk jött színtársulatok a legkülönfélébb helyeken voltak kénytelenek előadásokat tartani, így játszottak az egykori Szarvas-vendéglő nagytermében, a „város házának” (ma Széchenyi utca 12.) udvarán felállított Arénában, az „Ó-Casino” (ma Szakszervezeti Székház) „szálájában” és talán fel sem tudnánk sorolni, még merre mindenütt. Igy nem csoda, hogy állandó a panasz: a kicsi termekben csak kevés közönség fér el, ezért a belépődíjak nem fedezik a nagyobb társulatok fenntartási költségeit, a szabadban az előadások gyakran elmaradnak az eső, a rossz időjárás miatt. Ezeket a bajokat látva lelkes egri emberek már 1878. április 14-én megtartották az „Egri színkör részvénytársulat” alakuló ülését, majd ennek céljaira „egyesek és intézmények 501 részvényt jegyeztek 10 frtjával”. A társaság elnöke az Egerben jól ismert és nagyrabecsült Csíky Sándor képviselő volt.

Megindult a tervezgetés; Kovách Kálmán államépítészeti főmérnök egy nagyobb színház terveit készítette el. Amikor azonban a pontosabb számítások megmutatták, hogy a rendelkezésre álló pénzösszeg nem elegendő a megvalósításhoz, letettek a tervezett színház építéséről, és mindinkább előtérbe került egy kisebb „színkör” létesítésének gondolata. A színházépítő bizottság kérelmére 1881 tavaszán a város képviselőtestülete először az un. „Hosszú pince” épületét (ma Dózsa György tér 2.) adta oda színház céljaira, de ezt a határozatot a belügyminiszter formai okokból megsemmisítette.

A színház végleges helyének  a kérdése az 1882. évben dőlt el. Az 1882. április 30-án tartott „képviselő ülés” Krecsányi Ignác színigazgatónak engedélyt adott, hogy az akkori Hunyadi téren (a mai színház helyén) színkört építhessen. A munka gyorsan haladt és 1882. július 8-án megtarthatták az első előadást. A megnyitó prológot Somló Sándor (a Nemzeti Színház későbbi igazgatója) írta. „Ez egy egyfelvonásos drámai mű, tárgya Eger város történetéből, Dobó István idejéből  való, amidőn az egri hős nők  annyira kitűntek.”

Az ezer forint költséggel felépített első nagyobb méretű egri színkört (16 öl hosszú volt és 18 páholyt is kialakítottak benne…) a következő évben: 1883 őszén lebontották. Indokolás: „mivel minden szilárdabb építkezés nélkül emeltetett, semmi biztonságot nem nyújt arra nézve, hogy a szél viharát több időre is kiállja vagy hogy télen át magasabb hóréteg alatt… esetleg össze ne zúzatnék de mert anyaga könnyen gyúlékony… végre semmi külcsínnel nem bír… következőleg szépészeti szempontból sem engedélyezhető”.

A második egri színkör már hosszabb életű és komolyabb volt. A közönség addigra úgy megszokta a színkör helyét, hogy szóba sem jött a kivitelezés céljára más mint a Hunyadi tér. Az építkezést 14 tagú bizottság irányította. A terveket az Egerben azután sokat szereplő építész-család egyik tagja: Wind István készítette. A színkör nagyobb részt most is fából épült – és így végeredményben csak nyáron lehetett használni, de már 500 személy befogadására volt alkalmas.

A második színkört 1884. augusztus 6-án Zalár Józsefnek, Heves vármegye „aranytollú alispánjának” (ma utca van róla elnevezve) erre az alkalomra írt megnyitójával adták át hivatásának.

Ez a színkör közel húsz éven át szolgálta Eger kultúráját.

Mégis az egriek úgy érezték: a város többet érdemel, és megmaradt a törekvés, hogy egy végleges kőszínház legyen itt is a színművészet otthona. A fentiekben már említett – azóta persze átalakult és tagjaiban változott – színházépítő bizottság a második színkör működése idején is folytatta tevékenységét a „nagy” színház biztosítása érdekében.

1903-ban végre siker koronázta a kitartó igyekezetet: lehetővé vált az új színház megépítése. Amikor Németh József színtársulata 1903. szeptember 27-én a Rákóczi-ünnep díszelőadásával befejezte a színi-szezont, másnap már megkezdték a húszéves színkör (vagy amint itt még mindig nevezték: „aréna”) szétbontását és pár nap múlva üres lett a Hunyadi tér, hogy lassanként mind magasabbra emelkedjenek rajta a mai meglevő színház falai!

Az új épületet Légmann Imre állami főmérnök és Bárány Géza városi mérnök (Bárány István híres úszónk édesapja) tervezték. Az építési összeg közel 100000 koronát tett ki, ami bizony akkor igen tekintélyes összeg volt. A kivitelezést Mátray Sándor egri építőmesterre bízták.

A színház eredetileg közel 600 néző befogadására volt alkalmas, ezeket a 37 földszinti és emeleti páholyban, valamint  a földszinti és karzati ülő, illetve állóhelyeken lehetett elhelyezni. „Jól fűthető és kitűnő akusztikájú” állapította meg az egykori méltatás.

Ma már időszerűtlen volna az épület felett kritikát gyakorolni. „Az elhúnytakról vagy jót vagy semmit”- állapítja a régi mondás, és valóban, az egykori tervezők: gyerekkorom kedves Légmann Imre és Bárány Géza bácsija nyugodjanak békességben! Nem akarom bírálni őket: fő az, hogy volt „a színház” és jelentős bázisává válhatott Eger kultúréletének.

Az új színházat 1904. augusztus 20-án nyitották meg ünnepélyesen, Gárdonyi Gézának „Dobó István szelleme” című hatásos prológjával, utána pedig az „István, első magyar király” című színdarabot adták elő.

Ötvenhét év futott el a megnyitó óta a színház felett. Itt-ott napsütéses idők, majd a két világháború viharai túnnek elő a múlt ködéből. Az első híres színtársulatra: Palágyi Lajos művészeire emlékezünk,  Thália műkedvelő-társulat és Kardos Géza színészei hangját véljük hallani.

1955 augusztus 1-től állandó színtársulat működik a falak között: megalakult a Gárdonyi Géza Színház…

Még néhány hét és a csákányok bontani kezdik a tetőt, az öreg köveket. Eltűnik Eger egy jellegzetes, több mint fél évszázadig fennállott épülete. Tudjuk, hogy szebb,  jobb színház létesül helyette, és ennek szívből örülünk is, de a régi kis színháznak is tartozunk annyival, hogy legalább most elmondottuk történetét.

Hevesy Sándor, 1961. augusztus 16.

A Várban és a város terein játszottak. 1985-től a Gárdonyi Géza Színház vette át a nyári játékokat, Agria Játékok néven.

A Színházban lévő emberekkel, az Agria Játékszín és az addig amatőr Harlekin Bábegyüttes összevonásával – utóbbi Harlekin Bábszínház néven 1997-ig volt a színház tagozata. Így lett: befogadó-, bemutató színház (kőszínház) a másik két tagozattal (báb- és nyár).

Menkó Terézia társulatépítő és alapító tag visszaemlékezése

Akik a kezdeti munkában részt vettünk, mindannyian tudtuk, hogy „elöl” vagyunk, s azt is tudtuk, hogy ha már elindultunk „menni kell”, haladni kell, „vezetni kell”. Azt is tudtuk mindannyian, hogy ez a legszebb időszak – a színházalapítás -, még akkor is, ha sok munkával, sok-sok modell elkészítésével, rengeteg számítással, elképzeléssel és sok éjszakai megbeszéléssel, sok lemondással járt. Tettük a dolgunkat és mindenki akarta azt, ami a CÉL volt! Olyan helyzetben voltunk, mint egy induló házasság. A produkció előállításánál az utolsó fogvájót is be kellett szerezni, mert nem volt készleten. A régi jelmezeket elvitték Miskolcra. Csak az Agria Játékszín ideje alatt összegyűlt ruhák jelentették az indulásnál a leltári készletet. Ami nem volt sok, mert a nyári színház a Vígszínházra épülve tudott haladni. Onnan voltak az alkotók: rendező, tervezők, ügyelő, asszisztens, színművészek. Természetesen a szereplők ruhái is nagyrészt a Víg jelmeztárából kerültek ki, (ezt mi úgy hívjuk: válogatás!). A főszereplők azonban új ruhát kaptak, azaz új ruha készült a számukra.

Neves színművészekkel dolgoztunk. Csak néhány név közülük: Almási Éva, Csákányi Eszter, Gáspár Sándor, Koltai Róbert, Miklósy György, Pap Vera, Pártos Erzsi, Pogány Judit, Psota Irén, Ruttkai Éva, Szombathy Gyula, a fiatalok: Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Kőszegi Ákos, Méhes László, Pusztaszeri Kornél, Ráckevei Anna, Rudolf Péter, Szerémi Zoltán, Varga Mária… (utóbbiak épp a főiskoláról jövet nálunk debütáltak). (…)

Azt a két produkciót, amit évadonként előírás szerint nekünk kellett színpadra állítani, tizenöt előadásban határozták meg. Volt, amit nem a szokásos időpontban játszottunk, hanem akkor, amikor a színészeket egyeztetni tudtuk, reggel 9 órakor. Talán még emlékeznek rá, a Csongor és Tünde előadásáról van szó, aminek a címszereplői: Eszenyi Enikő és Bal József voltak.  Ehhez a produkcióhoz kilenc Színház művészeiből válogatott a Direktor, ezért nagyon nehéz volt az egyeztetési munka.

Lovasyné Stuth Erzsébet a Harlekin Bábegyüttesről

Az első a Csipkerózsika volt. Mindenki dolgozott benne, aki csak élt. Sok nehézséget kellett áthidalni, hiszen csak az amatőr felszerelésünk állt rendelkezésre. Főnöktől, színésztől adminisztrátorig mindenki a fedélzeten volt, néha éjszakáig. Több mint 150 előadást ért meg. Beutaztuk vele szinte az egész országot. Rendező: Demeter Zsuzsa, tervező: Lovasy László.

Formabontó volt a színpadi megjelenése. Az akkori színpad elég magas volt és egyenes a nézőtér, nem igazán jól láttak a gyerekek, ezért sok olyan játékot csináltunk, amelyben ha nem is elsőnek Magyarországon, de igencsak az elsők között látszódtak a  színészek. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ne így legyen.

Amikor a Hófehérkével voltunk egy fesztiválon, akkor ezt még ott kifogásolták „Miért látom én a színész arcát a bábuk fölött? Ez illúzióromboló.” A gyermekeknek nem volt az, ők elfogadták. A rendezés maga kihasználta ezt a helyzetet, miközben a bábok játszottak, közben fölöttük a színészek közt is volt kapcsolat.

A Hófehérkében volt egy jelent, ami fölött sokat vitatkoztak, de én azt mondtam, hogy jó – a gyerekek megértik. Meghal Hófehérkének az anyukája és ezt úgy játszatta el, úgy rendezte meg Hollós Laci, hogy volt egy nagy fekete lepel, ezüst díszítéssel mint a ravatalozóban, azt leterítették szépen a földre és a színésznő, aki játszotta, kihozta a marionett figurát, beletekerte, ráhajtogatta és elvitte hátra. Volt egy anyuka, aki előadás után odajött hozzánk és azt mondta, nagyon boldog hogy ez a jelenet ilyen volt, mert nemrégen halt meg a nagymama és szerinte most értette meg a kislány, milyen a halál.

Gali László igazgató célkitűzéseit a műsorfüzetben így fogalmazta meg:

„induló színházunk szeretné a közönség színházi igényeit kielégíteni, és ugyanakkor feladatának tartja, hogy újabb és újabb igényeket ébresszen. Használni akarunk, nem tündökölni. Komolyan vesszük feladatunkat, hogy tükröt tartsunk a világ, a társadalom és az egyén elé. Kortárs színház kívánunk lenni, azaz: nem kitérni a kor problémái elől, mondván, úgyis olyan sok bajunk van, felejtsük a bút, »kapcsolódjunk ki«, hanem válaszolni szándékozunk ezekre a kérdésekre, vitába szállni velük, tisztázni, hogy hol a helyünk, mi a feladatunk, kik vagyunk, mit akarunk”.

Megkezdődtek a stúdióelőadások is, melyek helyszíne kezdetben a Megyei Művelődési Központ volt. A művészutánpótlás biztosítására elindul a Kelemen László Színészképző Stúdió.

Kedves Közönségünk!

Harmadik évadját kezdi az újrainduló önálló Gárdonyi Géza Színház. A tervek szerint már teljes létszámmal, műszaki bázissal és költségvetési vértezetben kellene megjelennie – ha a színházalapítás bonyolult folyamatát nem kötötte volna gúzsba a krízis ugyanúgy, mint egész gazdasági-társadalmi életünket. Igazi öröm, hogy ebből az erőfeszítésből közönségünk ne érzékelhetett sokat, mert az előadásaink művészi arculatán nem hagyott nyomot.

Lám, a színház, ha akarná sem tudná magát függetleníteni a társadalmi kérdésektől, nemzetünk sorsától, hazánk helyzetétől. Nem is akarjuk, természetesen. A legelső pillanatól kezdve kortárs színház kívántunk lenni, olyan szellemi műhely, amely igyekszik felismerni a társadlami mozgások fő irányait, azokhoz a maga módján kapcsolódik és megfogalmazza véleményét. A közélet porondjára akartunk lépni.  Igazi találkozások jöttek létre a megformált színpadi alkotások és a társadalmi-politikai mozgások között. Örömünk telt abban, hogy színházunk szinkronban kereste a maga igazságait a megélénkült és megújuló társadalmi mozgás erőteljes igazságkeresésével.

Azt is el kell mondanunk, hogy mégsem kívántunk a politikai élet szócsöve lenni, ennél több és más a feladatunk. Erkölcsi értékeket, embereszményeket, példázatos sorsokat kell felmutatnunk. Értékvesztések korát éljük, értékrendek zavarát: történelmi, politikai, szellemi, morális szempontból egyaránt. Kell, hogy legyen erő a színházban arra, hogy a maga humánus, erkölcsi értékrendjét megfogalmazza és ennek  követésére mozgósítsa közönségét. Mindezt, természetesen, a színházi előadások érzéki gyönyörűségével, a játék örömével, a csábítás trükkjeivel, hiszen a színház (bár halálosan komolyan vett!) mégis csak játék. Élet-játék a nagy világszínpadon.

Eljövendő évadunkban is arra kérjük Önöket, játsszunk együtt színházat: építsük magunkat, védjük fogyatkozó örömeinket.

Gali László

Részlet az évadot beharangozó kiadványból

A színház Jókai Mór: Thália szekerén (Thespis kordéja) című két részes színjátékával köszöntötte a 200. évfordulót. Az évadot beharangozó kiadványban Gali László direktor párhuzamot vont a 200 évvel azelőtti és akkori idők között.

„A hivatásos, nemzeti színjátszásunk kétszázadik születésnapját köszöntjük. 1790. október 25-én tartotta a budai Várszínházban a Kelemen László vezette „Nemzeti Játszó Társaság” színháznyitó előadását – s azzal útjára bocsátotta színházművészetünket. A független, nemzeti színházat. A fészekrakók plakátjain még hosszú évtizedekig a legelső sor azt hirdette, hogy: „A Felsőbbeknek Engedelmükből” születtek az előadások – valójában azonban a magyar szóra és nemzeti szellemre szomjas közönség szeretetéből nyert erőt, életet a színtársulat. Erkölcsi erőt és anyagi támogatást. Ebből a szövetségből született meg a magyar színházművészet: szellemi szabadságharcban.

Egerben is megszületett a Színház a visszaperelt függetlenség révén. Az a Színház, amely a Közösséget, a Város és Megye közönségét kívánja szolgálni. Amely használni és nem tündökölni akar. Elmúlt három évadunk – úgy vélem – erről győzte meg Önöket, ezért támogattak bennünket  az országos mértéken felül jelenlétükkel, nem lankadó kitüntető érdeklődésükkel. Jubiláló évadunkban a körülmények nem sokkal lesznek jobbak a színházalapításra, mint kétszáz évvel ezelőtt voltak. Nagy szükségünk van a hajdani példára: Színház és közönsége kézfogására.”

„A megvalósuló előadások esztétikuma, az a fajta élmény, amit a közönség hazavihet magával aznap este. Szeretném, ha a színház olyan módon szolgálná a nézőt, hogy a továbbgondolkodásra való késztetés mellett adjon lehetőséget számára, hogy a feltárt problémákból kiutat találjon. Így értem én a remény színházát. Pozitív kisugárzású üzenetet szeretnék az előadásokban megfogalmazni, és erőteljesen felmutatni.”

Blaskó Balázs nyilatkozata az Origónak, 2011. március 25.